XLI

Fanni báró L-néhez

17… január 5.

Ezek után borzalmas éjszaka köszönt Fannira: rettenetes rémálmai vannak, rázza a hideg, a homloka forró… Amikor reggel a tükörbe néz, megijed saját magától: az arca beesett, sárgás, járása gyönge és erőtlen.

Hívatják a reggelihez, de ő engedelmet kér, hogy a szobájában maradhasson. Erre vendéglátói aggódni kezdenek, föllármázzák a házat, mindenki betódul Fanni szobájába, és faggatják, hogy mi történt, mi baja, mi az oka ennek a változásnak.

T-ai is bejön a többiekkel együtt. Ő is megkérdezi, hogy mi az oka Fanni hirtelen rosszullétének, de a lány szerint az egész semmiség, majd elmúlik. T-ai mozdulatlanul áll és látszik az arcán, hogy most épp szemrehányást tesz magának. Fanni ekkor kissé feléled.

Mivel úgy tűnik, hogy a lány jobban van, a látogatók elmennek. Fanni és T-ai magukra maradnak.

A lány hálóruhájában a kanapéra heveredik, T-ai karba font kézzel áll, mint egy márványoszlop, és a földre szegezi a szemét. Fanni nem akarja megkérdezni tőle, hol volt, merre járt, nehogy elárulja magát, pedig nagyon szeretné tudni.

A fiatalember újra faggatni kezdi, hogy mitől lett rosszul, Fanni szerint az egész nem jelent semmit. T-ai azt feleli, hogy neki bizony nagyon sokat jelent Fanni sápadtsága.

A lány ekkor megkérdezi, nem volt-e rossz az idő tegnap este a lovagláshoz. Az ifjú azt feleli, hogy a szívében akkora vihar dúlt, hogy nem is érezte a körülötte dühöngő vihart.

Fanni szerint felelőtlenség így játszadozni az egészséggel. T-ai azt feleli, az egészség mit sem ér, ha az embernek elvész a lelki nyugalma, s az ablak felé fordulva leveti magát egy székre.

Fannit szánakozás fogja el a gondolatra, hogy a fiatalember őérte szenved, miatta kínlódik, s megfeledkezik minden óvatosságról. Úgy érzi, tartozik T-ainak annyival, hogy enyhítse a szenvedést, amit ő okozott neki, ezért gyengéden megrántja a vállánál, és megkérdezi, mi baja.

A fiatalember nem felel, csak megfogja Fanni kezét, szenvedélyesen az ajkához szorítja, és könnyeit hullatja rá. Aztán átöleli a lányt és forrón megcsókolja. Fanni ekkor megfeledkezik mindenről, a talpától a feje búbjáig pezsegni kezd a vére, s önkéntelenül viszonozza a csókot.

XLII

Ugyanaz ugyanahhoz

17.. január 10.

Fanni ujjong a boldogságtól, mivel szeret és viszontszeretik. Ki kell öntenie a szívét barátnőjének, mert úgy érzi, különben megreped.

„Érthetetlen voltál te énnekem egykor – érthetetlen minden szerelmes annak, aki hidegen, a szerelem igéző vidékein kívül, csak természetesen lát és hall… Unalmas, tudom! a szerelmesek csevegése. Tűrd el az enyimet jólelkű barátném. Megreped mellyem, ha azt ki nem üresíthetem…”

Fanni úgy érzi, egyik pillanatról a másikra megváltozott: rá sem ismer saját magára, mivel most az egész világot szépnek látja. A föld már nem az irtózat, hanem az öröm lakhelye, hiszen elmúlt az a hideg szeretetlenség, amely eddig annyira nyomasztotta a lányt.

Olyan boldog, hogy szeret minden élőlényt, szeretné az egész világot átölelni, még mostohatestvéreit is meg tudná csókolni, még abban a pillanatban is, amikor kínozzák.

Fanni nem is talál elég kifejező szavakat érzései leírására: minden szó erőtlennek tűnik, hidegnek tűnik, egyik se alkalmas ilyen eleven, erős, forró érzés visszaadására.

„Ó, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadony, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint az éjfél hasgató hidege… Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!”

Érzi azonban, hogy az ilyen intenzív szerelem „nem romlandó emberekért” van, hanem a „menny világos palotáiba” való, mert csak ott tarthat örökké. Itt a földön „rövidnek kell neki lenni”, mert a keserűségtől mentes öröm és a tartós boldogság „nem e világ örökségrésze”.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!