XXXIX

Fanni báró L-néhez

R-crúl, 17.. december 28.

Fanni számára nagyon szokatlan az a nagy társasági élet, amelynek a közepébe csöppent. Túlságosan félénk, ezért mindig zavarba jön, nem képes könnyedén mozogni a sok ember között. Azt a kedveskedő, de üres fecsegést se tudja megszokni, amit kellemes társalgásnak tartanak és megkövetelnek. Mivel nagy társaságban sokat szorong, úgy érzi, neki minden itt töltött perc áldozat.

Igazán csak akkor tud feloldódni, akkor nyílik meg a szíve, amikor meghitten, kettesben beszélget azokkal, akiket szeret. Ezeket a hibáit mind bevallja barátnőjének írt levelében.

De még jobban hibáztatja magát azért, hogy nem képes megfogadni a báróné tanácsát: most az lenne a dolga, hogy próbatételeknek vesse alá T-ait, és figyelje, hogyan viselkedik, megismerje a jellemét. Ehelyett ő százszor is elárulja magát, képtelen eltitkolni a fiatalember iránti érzéseit.

„Jaj! tudja ő bizonyosnál bizonyosabban, hogy én őtet – vér futja el orcámat, midőn ezt írom! tudja ő, hogy én őtet – szeretem.”

A fiatalember viselkedése tiszteletteljes és tartózkodó: minden mozdulata szerelemről árulkodik, de szavakkal nem mond semmit. Hallgat – szemérmesen, tiszteletteljesen és fájdalmasan.

Fanni becsüli a hallgatásáért, ugyanakkor magában azt kívánja, bár megtörné az ifjú a hallgatást, ami annyi kétséget és gyanút ébreszt a szívében.

A lány épp levelét írja a bárónénak, mikor megjelenik T-ai. Fanni félreteszi a levelet.

XL

Fanni báró L-néhez

17.. január 3.

Fanni hellyel kínálja a fiatalembert, aki bátortalanul leül, és szemmel láthatóan küszködik magában, próbál erőt venni magán. Sem ő, sem a lány nem találja a szavakat.

Amikor a bárónéval beszélget, csak úgy ömlik a szó Fanniból, de T-ai társaságában némán ül, minden hang a torkán akad, nem jut eszébe semmi, amiről beszélhetne. Elővesz valami kézimunkát, hogy a dolog ne legyen annyira kínos.

T-ai egy kis asztalka mellett ül, amelyen egy könyv fekszik: Salomon Gessner (1730-1788) svájci író a 18. században rendkívül népszerű pásztorregénye, a Gessner’ Idylliumi (1788-ban adták ki Kazinczy Ferenc fordításában). Az ifjú felveszi a könyvet és belelapoz. Fanni megkéri, hogy olvasson fel belőle.

T-ai felolvas egy részt a könyvből; „rezegő férjfiúi” hangon, tűzzel és szenvedéllyel olvas. Aztán, mivel a szöveg egy boldogtalan szerelmesről szól, a fiú elérzékenyül, könnybe lábad a szeme. Először akadozni kezd az olvasásban, aztán titokban előveszi a zsebkendőjét, és megtörli a szemét.

Végül az érzelmek annyira elragadják, hogy zokogni kezd, ledobja a könyvet, megragadja Fanni kezét és homlokát a lány kezéhez szorítja.

Fanni kínos helyzetbe kerül, nem tudja, mit csináljon. Egyrészt szánja a fiatalembert szenvedéséért, másrészt a váratlan fordulat teljesen kibillenti a lelki egyensúlyából, és ő is zokogni kezd. Mivel képtelen uralkodni az érzelmein, felugrik és kiszalad a szobából.

Persze, amint kiér, megrémül, hogy T-ai esetleg azt hiheti, hogy azért hagyta ott így szó nélkül, mert megveti őt, és haragudni fog rá. Vagy talán kétségbe fog esni, és remélni se meri majd többet, hogy elnyerheti a lány szerelmét.

Ezek a gondolatok úgy fájnak Fanninak, hogy ha a női szemérem nem tartaná vissza, akkor berohanna a szobába, a nyakába vetné magát T-ainak és bocsánatát kérné, amiért az imént elszaladt tőle.

A zaklatott Fanni azt reméli, ha társaságot keres magának, akkor rendbe jön, lecsillapodik, ezért beszalad Teréz szobájába. Teréz épp egy új fejrevalót tűz a fejére, ezért először nem veszi észre, hogy Fanni mennyire fel van dúlva. Csak fecseg és fecseg, Fanni pedig hallgat, leül a kanapéra, és karjára hajtja a fejét. Nem is hallja, mit mond Teréz – T-aira gondol.

Egyszer csak Teréz hátrafordul, és meglátja az ábrándozó Fannit. Mivel gonoszkodó kedvében van, tréfából elkiáltja magát, hogy „Itt jön T-ai!”, mire Fanni megijed, hangosan felsikolt és talpra ugrik. Teréz kineveti, Fanni zavarba jön. Aztán kinéz az ablakon, és látja, hogy T-ai lovon ül és épp most vágtat ki a kapun. Ekkor már közel jár az ájuláshoz.

Visszatámolyog a szobájába, leveti magát az ágyra, és keservesen zokog. Arra gondol, hogy T-ai azért ment el, mert megsértette a büszkeségét. Bizonyára a szégyen űzte el, vagy azért ment el, mert azt hiszi, hogy Fanni nem szereti, s meg akarja kímélni a lányt a jelenlététől, nem akarja szerelmével üldözni. Vagy talán azért ment el, mert sebzett szívének gyógyír a távollét.

Fanni borzalmasan szenved a gondolattól, hogy ő maga kergette el szerelmét, és csak lassan eszmél föl a kábultságból. Kezébe veszi a Gessner-kötetet, és újra elolvassa azt a részt, amelyet az imént T-ai olvasott fel. Közben sír.

Odakint zuhog az eső, süvölt a szél, és hiába várnak T-aira a vacsoránál: nem jön vissza.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!