Csehov orosz író orvosként kezdte pályafutását és közben novellákat is írt. Fő témái az emberek nyomorúsága, kiszolgáltatottsága, a társadalmi körülmények bénító, fogva tartó, meghatározó ereje, a humánum ellen való hatása.

Az ember mély humanitással születik (és amíg gyermek, tiszta és ártatlan, ezt meg is őrzi). Ez ellen hat a társadalom, mely megöli a szeretetigényt, tisztaságigényt, tenni akarást, gúzsba köti a fiatal erőket. Csehov arról ír, hogy ez a determináltság (meghatározottság) hogyan béklyózza meg az embert.

Művészete ateista (vallástalan, azaz nem hisz Istenben) és apolitikus (a jelen felszínes eseményeivel, a napi politikával nem foglalkozott – a politikának mindig is volt valami aktualitása, időszerűsége, ez őt nem érdekelte). Az ő világa a mélyebb világ, lentre, a gyökerekig szeretne lehatolni. Ő magasabb rendű, mélyebb gyökerű dolgokkal foglalkozott.

Első nagy sikere után az orvosi pályát otthagyja és életét az irodalomnak szenteli.

Munkásságát három korszakra osztjuk:

1. korszak: 1880-as évek – humoreszkek, karcolatok, szatirikus témák, egyfelvonásosok. pl. A csinovnyik halála, A 6-os számú kórterem.
2. korszak: férfidrámák (az elnevezés onnan ered, hogy férfi főhősük van, persze azért nők is szerepelnek szép számmal), pl. Platonov, Ivanov, Ványa bácsi.
3. korszak: nődrámák, pl. Sirály, Három nővér, Cseresznyéskert.

Drámái az 1890-es és 1900-as évek elején születtek. Még ma is játsszák őket. Jó drámák, izgalmasak, érdekesek. Jellegzetesen lélekirányultak, azaz a figyelem nagyon a lélekre irányul bennük: alig van cselekmény, színhely, szereplő. A történet színtere a lélek, minden a lélekben játszódik.

A Csehov-drámákat „drámaiatlan” drámáknak nevezik, mert nem váltanak ki a nézőből katarzist, nincs felkavaró hatás. A nagy amplitúdójú, nagy telítettségű, felkavaró, mély hullámokat vető nagy érzések hiányoznak a drámáiból.

A szereplők finom lélekrajzzal, finom belső jellemábrázolással kerülnek elénk. A dialógusok monológoknak hatnak, mert a szereplők, mintha magukban beszélnének – nem reagálnak egymás szavaira, csak mondják a magukét, nem figyelnek egymásra.

Mivel oly mértékű a fájdalmuk, belső gondjuk, fásultságuk, kiábrándultságuk, az aktivitás csak a beszédben jelenik meg náluk, érzelmeikben és nem a tetteikben. Például a Cseresznyéskert c. drámában a cseresznyéskert egy álomszép kúria, nemesi udvarház, de az ott élő család tehetetlen, életképtelen, nincs benne életerő, tettrekészség. El kell adniuk a birtokot, s a végén el kell hagyniuk a cseresznyéskertet, de mintha nem is vennék észre, hogy a dolgok megváltoztak. Úgy mennek el, hogy ide még visszatérnek, miközben a háttérben már hallani a fejszék csattogását, ahogyan kivágják a fákat, s szép lassan eltűnik a cseresznyéskert örökre. Ez jelkép: el fog tűnni ez a világ.

A Cseresznyéskert a nemesi osztály időszerűtlenségét, renyheségét, henyeségét, életképtelenségét mutatja be. Pedig éppen a nemeseknek kellene a példát mutatniuk, élen járniuk, mert ők a vezető réteg, a társadalom mozgatóerői. Csakhogy az orosz nemesi réteg már nem képes feladatát meglátni, megfogalmazni, s ezáltal elvégezni sem. Csak éli a 19. században is tovább a maga régi, feudális életét, mintegy régi ritmusú kerékre járva. Nem képesek megújulni, élik tovább léha, üres életüket.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!